Visszacsalogatni a közönséget

Egy-egy opera megkomponálásának és színpadra állításának kulisszatitkairól több könyv és film született az elmúlt évtizedekben. A fiatal zeneszerző-generáció egyik meghatározó egyénisége, Bella Máté számára – aki jelenleg a Zeneakadémia doktoriskoláját végzi – első operájának megírása azért is volt különleges kihívás, mert A tavasz ébredése egyúttal  az opera tanszak végzőseinek vizsgaelőadása is volt. A Frank Wedekind darabból készült operával a fiatal énekesek – hosszú idő után – ismét az Operaházban mutatkozhattak be.

-Végig bízott a sikerben, vagy voltak pillanatok, amikor elbizonytalanodott?

-Rengeteg ember vett részt a produkcióban, és mint minden nagyszabású projekteknél, itt is megvolt az a rizikófaktor, hogy vajon minden működni fog-e. Lényegében a főpróbahéten állt össze az előadás, és akkor derült ki néhány probléma is – amelyekre szerencsére találtunk megoldásokat. Marton Éva és Almási-Tóth András próbál bevonni minél több kortárs művet a zeneakadémiai repertoárba, az ő ötletük volt, hogy egy DLA-s hallgatótól kérnek operát. Andrással már dolgoztam együtt korábban a Nemzeti Színházban valamint egy Színművészetis projektben. Színpadi tapasztalatom tehát már volt, de az opera mégiscsak más.

-Szóba került más darab is, vagy egyértelmű volt, hogy a Wedekind drámához ír zenét?

-Természetesen több darabot is megnéztünk. Közben szem előtt kellett tartani, hogy milyen hosszú lehet az előadás, hány vizsgázó énekesünk van, milyen módon kötődik az adott mű hozzájuk, optimális legyen számukra a zenei anyag nehézségi foka, legyen idejük megtanulni és el tudják játszani. Nyilván nem lehetett sok idős karaktert beletenni, mert fiatalok adják elő a szerepeket. Mivel nagyon érdekel az abszurd dráma, gondoltam Mrozek-re és Ionesco-ra is, de azok jogvédelem alatt álló darabok, a tárgyalásokra pedig nem maradt volna idő. Hosszas keresgélés után aztán kilyukadtunk a Wedekind drámánál. Egy világos prekoncepciót dolgoztunk ki arról, hogy a negyven perces előadásban hány jelenet lehet, és hogyan kaphat minden vizsgázó izgalmas szerepet annak fényében, hogy hány női és hány férfi karakterünk van. A John Adams féle, amerikai típusú operák felől közelítettem meg a kortárs opera műfajának kérdését, és nem az európai kísérleti operák felől. Nem is volt idő egy experimentális opera megírására, elsőre működnie kellett a dolognak, és erre John Adams minimalista operái, mint a The Death of Klinghoffer és a Nixon in China voltak a példák előttem. Ezen az úton haladt maga az operakomponálás is.

-Amire elég kevés ideje volt…

-Nagyon kevés, lényegében négy hónap alatt kellett elkészülnöm az egyfelvonásos operával. Ráadásul fordítva komponáltam, először zongorakivonatot írtam, azt hangszereltem meg. Szerencsésebb, ha az ember a meglévő anyagot írja át zongorakivonattá.

-Jól be kellett osztania az időt. Volt valamiféle munkarendje?

-Ezt nem lehet másképp, csak ha beosztom az időt. Ráadásul közben doktorira is jártam, ahol különböző kurzusokra kellett készülnöm. Tehát kiszámoltam, hogy egy nap hány ütemet kell írnom ahhoz, hogy a határidőre elkészüljek. Sajnos ez most kicsit iparos munkának hangzik, de másképp nem ment volna. Így is épp hogy kész lettem, az utolsó két hétben csak néhány órát aludtam, és reggeltől estig hangszereltem.

-Ismerte a szereplőket, tudta, ki milyen karakter, milyen hangja van. Ez nyilván könnyítette a dolgát.

-Hogyne, nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert előtte már mindenkit megismertem személyesen, tehát a hangjukra tudtam írni a szólamokat.  Igyekeztem minden kritériumnak megfelelni, vagyis hogy meg tudják tanulni probléma nélkül ők is, a zenekar is, és azért kihívás legyen nekik, de ne teljesíthetetlen feladat. Az operabemutatkozási lehetőségen túl olyan kiváló szakemberekkel dolgozhattam együtt, mint Sándor Szabolcs karmester, Almási-Tóth András rendező, és Kulcsár Noémi, aki varázslatos koreográfiát készített. „Élő” díszletünk volt, maguk a táncosok alkották a díszletet. Mindig izgalmas kérdés, hogy ezzel mit kezd az ember. Kulcsár Noémi kongeniális gesztuskompozíciót álmodott színre, ráérzett a zene dinamikájára, és ráhangolta a táncosokat is, akik szintén fiatalok voltak, a Táncművészeti Egyetem hallgatói. Összességében valódi műhelymunka folyt egy nagyon jó csapattal.

-A műhelymunka kétségtelenül nagyon jó dolog, de – ahogy azt már az előbb is említette – veszélyesebb is, hiszen több embertől függ, hogy a darabja, jelen esetben az operája sikeres lesz-e vagy sem.

-Nézze, a kortárs opera számomra nagyon vonzó műfaj. A nagy projekteknél mindig ott van az izgalom – most is egy kilencven tagú team volt jelen – hogy az, amit az ember megálmodik és eltervez a zenében, megvalósul-e a színpadon. Tulajdonképpen kötéltánc az egész, ahol egyensúlyozni kell, hogy az is meglegyen, amit a szerző szeretne, az is, amit az alkotó csapat többi tagja, és végül mindenki elégedett legyen.

-Úgy tűnik, ön több műfaj felé is nyitott. Például musicalt is ír, ami miatt biztos fanyalognak néhányan.

-Nem tudom, hogy fanyalognak-e vagy sem, de szerintem 2012-ben egy alkotó művész nem teheti meg azt, hogy elzárkózik bizonyos „tiltott” műfajoktól. A kortárs zenének már alig van közönsége, kevesen jönnek el egy-egy koncertre. Az állami megrendelések gyakorlatilag megszűntek, nagyon kevés a platform, ahol meg lehet mutatkozni. Azon szerencsések közé tartozom, akik az akadémiai évek alatt kipróbálhatták magukat különböző műfajokban. Ez azért jó, mert az ember utána el tudja dönteni, hogy mivel szeretne foglalkozni, és mivel nem. Egyébként a musicaleknek is számos típusa van. Például a nagy kiállítású show-musicaleket ki nem állhatom.

-Mint például a Macskák vagy Az Operaház fantomja?

-Igen, például. Sajnos az underground-musicalek, mint a legtöbb Sondheim musical, ide kevésbé jutnak el. Nekem Bernstein West Side Story-ja volt mindig is a viszonyítási pont. Az a csúcs, amit szerintem azóta sem sikerült túlszárnyalnia senkinek.

-Az ön Lady Domina című musicaljét Londonban mutatták be. Részt vett a próbákon?

-Nem, mert épp akkor a Nemzetiben dolgoztunk Závada Pál Magyar ünnepén. Sajnos csúszásban voltunk, minden nap számított, úgyhogy nem tudtam kiutazni, interneten és telefonon keresztül tartottuk a kapcsolatot. Én is csak akkor láttam az előadást, amikor a londoni produkció eljött Budapestre.

-A darabjait rendszerint mások mutatják be. Önben nincs előadói véna?

-Zongoraművésznek készültem, de egy újra és újra kiújuló ínhüvelygyulladás miatt sajnos  nem tudtam folytatni a tanulmányaimat. A Weiner Konzervatóriumba zeneszerzés-zongora szakra jártam, majd a Bartók Konziban is aktívan folytattam a zongora tanulmányokat, csak már nem vizsgáztam. Amikor a Zeneakadémiára felvételiztem, zongorából is beadtam a jelentkezést, és fel is készültem belőle. Viszont miután megtudtam, hogy felvettek zeneszerzésre, már nem mentem el a zongora felvételire.

-Szóval azért ön is szereti a színpadot.

-Szeretem, de azért a zeneszerzés más személyiséget kíván. Háttérben kell tudni maradni. És engem tulajdonképpen most már jobban is érdekel a közönség soraiból rálátni valamire, mint benne lenni, mert az teljesen más. Ma már pont ezért nem is vállalom saját műveim előadását.

-Az a gondolat, hogy a saját zenéjét mégiscsak ön tudná a leghitelesebben átadni, az egyszerűen elhalványult?

-El. Nem is merül már fel ez a kérdés. Szerencsés vagyok, mert megvannak a preferált előadóim, akik, úgy érzem, kiválóan megvalósítják azt, amit szeretnék.

-Most már két nagyszabású színpadi darabjáról is beszéltünk. Mi az, ami emellett még izgatja, ami igazán szívügye lenne?

-A kortárs zene teljes mértékben szívügyem, de az a baj, hogy – ahogy már az előbb említettem – nagyon kevés a lehetőség. Az asztalfióknak nem érdemes komponálni, én azt szeretem, hogy amit megírok, az meg is szólal, de Magyarországon nincs sok minőségi platform. Ilyen volt az Új Magyar Zenei Fórum Zeneszerzésversenye, de ezt csak kétévente rendezik meg. Arra viszont nem lehet semmit sem alapozni, hogy ha szerencsém van és bejutok, akkor előadják a darabomat, ebből kifolyólag olyan lehetőségekkel él az ember, amik közben jönnek. Ensemble-ra és nagyzenekarra is örömmel írnék, mivel szeretnék kipróbálni számos hangszerelésbeli és játékmódbeli ötletet – de mostanában efféle megrendelésekből nagyon kevés van. Figyelem a pályázatokat és a kiírásokat, ha lesz ilyesmire lehetőség, akkor mindenképpen szeretnék komponálni ezekre.

-Kevés a platform, nem nagyon van közönség…Ez csak nálunk van így? Külföldön könnyebb lenne?

-Nem, ez nem magyar specifikum, hanem teljesen általános jelenség. Illetve azért ennél bonyolultabb a kérdés. Úgy érzékelem, hogy két fő áramlat van jelen a kortárs zenében, az amerikai és az európai, és ez a kettő sok szempontból különbözik egymástól. Európában még vannak állami pénzek a kortárs zene finanszírozására, Amerikában viszont a magántőke száll be, magyarán el kell adni a jegyeket. Amire bemegy a közönség, az jelen van, amire nem megy be, az meg csak egyetemi koncerteken mutatkozik meg évente néhányszor. Európában még mindig több pénzt fordítanak arra, hogy lehetőséget kapjon a kísérleti kortárs zene, ezért számos workshopot, szemináriumot és koncertet szerveznek – ami nagyon örvendetes. A nagy kérdés azonban továbbra is az: mit lehet tenni azért, hogy a közönséget visszacsalogassuk?  A feladat a mi generációnknak jutott és egy dologban egészen biztos vagyok: nem lesz könnyű.

 

Bokor Gabriella

forrás: A Zeneakadémia Baráti Köre

2012. október